Lengyel Péter csupa alapkérdéssel szembesít: mi a kultúra? mi a történelem? mi az irodalom? mi a haza? Azt is alig lehet eldönteni, hogy regényt olvasok-e vagy dokumentumot. Egybeolvad leírás és líra, ékes magyarság és pontos történelem, egyszerre igaz és elfogult. Mintha az író az írás valamilyen ős-állapotával kísérletezne, amelyben még nem különültek el a műfajok. Tiszta lapot akar, akár a hőse, Bárán János, aki a rasszijszki hadifogoly táborig követi harminc éve meghalt apja fogyó nyomait, csak hogy pontosabban megtudja, amit addig is tudott. Különös ember ez a kirajzolt egyetemista és szellemi segédmunkás. Úgy él, ténfereg, dolgozik a hetvenes évek Budapestjén, hogy komolyan veszi a világot és csak szó szerint hajlandó bármit belőle megérteni. „Hozzáragadt anyanyelve hangcsoportjaihoz”, s ha azt hallja: „el vagy maradva a világtól”, akkor elképzeli: „ahogy a világ megy… szerdán előrébb van, mint kedden, kettőkor előrébb van, mint egykor.” Elkap egy gazdátlan mondatot: „én már nem tudok emlékezni” és megijed a jelentésétől. Hogy aki mondta, ha igazat mondott: van is meg nincs is, önmaga látszata. Szíven találja ez a mondat, minta nagyobbrészt e képtelen törvényt igazolnák körülötte az emberek: a vannal vagy a holnappal törődve – ami könnyebben megszerezhető –, élnek a jószerencsének, a semminek. S így él ő maga is. Nem tudja: kicsoda, mit akar.