Sorozat: Baka István művei.
A szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila.
Baka István, a háború utáni időszak legjelentősebb Szegedhez fűződő költője, városunkban végezte egyetemi tanulmányait, 1974-től haláláig – a Kincskereső munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként – folyamatosan Szegeden élt. Első verseit Ilia Mihály közölte a Tiszatájban. A pályakezdő kötetek (Magdolna-zápor, 1975, Tűzbe vetett evangélium, 1981) Vörösmarty, Ady, Nagy László nyomán formálódó költészetet mutatnak. Az egyéni hang azonban már ezeknek a korai köteteknek a jellemzője. Az 1980-as években prózát is ír (Szekszárdi mise, 1984, A kisfiú és a vámpírok, 1988). Legjelentősebb prózai munkájában, a Szekszárdi misében a kisszerű környezetbe süppedő szekszárdi muzsikus, Séner János és a nagy Liszt Ferenc találkozását mondja el, szócsatájukban olyan létkérdés fedezhető föl, amely a magyarság 19. századi történelméhez kapcsolódik ugyan, időszerűségét a mai napig nem vesztette el. Balassa Péter írja: „nem az identitás kereséséről és az identitás rettegő/kompenzáló kultuszáról szólt ez a történet, hanem a felemelkedés arányainak kereséséről, kimérésének lehetőségeiről, kicsinység és formátum összeilleszthetőségéről”
Élete utolsó évtizedében Baka István költészete a kortárs líra élvonalába emelkedett. Olyan
lezárt és teljes életművet hagyott hátra, amely a népitől a tárgyiasig a magyar költészet csaknem
minden fontosabb irányát ötvözte. A nemzeti tradícióhoz fűződő herderi líra éppúgy jellemzői, mint
a léttani, heideggeri vagy a nyelvkritikus wittgensteini.
