Ammianus Marcellinus: Róma története

Ford. Szepesy Gyula.
Utószó: Adamik Tamás.

A múlt század legnagyobb klasszikus-filológusa kirekesztette a római irodalom történetéből. A közelmúlt legnagyobb ókortudósa a kései barokk oltárokhoz hasonlította ábrázoló művészetét. Szenvedélyes stílusa szenvedélyes vitákat váltott ki, ábrázolásának hűvös tárgyilagossága vitathatatlan elismerést. Ahol a három évszázaddal korábban élt történetíró óriás, Tacitus pontot tett műve végére, ott folytatta a mesét a pogány történetírás utolsó nagy alakja, Ammianus Marcellinus - a világtörténelem és bölcs vagy őrült, szelíd vagy vérengző, építő vagy tombolva romboló urainak meséjét: Róma históriáját. Az ókori kéziratok sorsától sújtva csak első tizenhárom könyve híján fennmaradt, de töredékesen is lenyűgöző mű a késői birodalomnak, a pogány Iulianus, a keresztény Constantinus és Valens császár korának riasztó képe: emberek, városok, országok élnek fenyegetettségben, egész közösségek tűnnek el a föld színéről egy-egy meggondolatlan kijelentés miatt, besúgók ólálkodnak, a veszély árnyékát vetítve a birodalom minden polgárára, akiknek pedig össze kellene fogniuk, hogy a gyülekező barbár hadakkal, az egyre sokasodó és egyre ádázabb támadásokkal szemben megvédjék az örök Rómát. A magyarul háromnegyed évszázad után újra olvasható könyv abba a korba vezeti el az olvasót, amelytől Szent Jeromos így búcsúzott: "pusztul a római világ".