Dékány András - Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 5. - A lelkiismeret

A lelkiismeret kérdését filozófiai vizsgálódás tárgyává tenni merész vállalkozás. Interpretációnk során ugyanis az alapállások, megközelítési módok és argumentációk rendkívül széles és gazdag választékát kell figyelembe vennünk. Az emberi létezésmód sokfélesége — csakúgy mint a szeretet, az erény, a bűn és a barátság fogalmi analízise esetében — nem teszi lehetővé számunkra, hogy a lelkiismeretről, mint önmagában (meg)álló problémáról beszéljünk. A társfogalmak és rokonproblémák bonyolult viszonyrendszerébe ütközve cseppet sem könnyű kulcsot találnunk a lelkiismeret filozófiai értelmezéséhez.

Mi tehát a lelkiismeret? Kinek mi, mondhatnánk, ám ezzel mindössze a lelkiismeret kérdezésstruktúrájára tettünk egy tétova utalást. S ha már egyszer filozófiai reflexiónk tárgyául választottuk, vizsgálódásaink során hogyan bánhatunk méltányosan (lelkiismeretesen?) a lelkiismerettel? Azzal a lelkiismerettel, amely örökösen tetten éri az emberi. Tapintatlanul és szemrehányóan kérdez (jól tettem?), vagy éppen megfellebbezhetetlenül és ítélkezően állít (rosszul tettem!). Vádol és védelmez. (Paradox módon azért vádol, hogy védelmezzen?) Felénk fordulása néha ijesztő, megjelenése olykor démonikus, védekezésünk jobbára esetleges. Egyszerre zökkent(het) ki nyugalmunkból, és állít(hat)ja helyre nyugalmunkat. Kíméletlenül ostoroz, netán megnyugtatóan békén hagy. Hűséges társ rapszodikus természettel. Hol hallgat, hol pedig nagyon is bőbeszédű. Ám a lelkiismeret csendje a hallgatás beszéde. A lelkiismeret szava, amikor megszólít, arra figyelmeztet, hogy váljunk képessé megpillantani és észrevenni azt, amit elmulasztottunk vagy amit nem szabadna elmulasztanunk, netán amit egyenesen nem lett volna szabad, vagy nem szabadna megtennünk. A jelen idejű múltra utaltság praxisa lenne a lelkiismeret? Bizonyára. Elmúlt önmagunkhoz (cselekedeteinkhez) való viszonyunk — lelkiismereti hangoltságunk függvényében — egyben meg-szabja jelenlegi és jövőbeni önmagunkhoz való viszonyunkat is.

(részlet a könyv előszavából)