A kötet legkorábbi írása még a hatvanas években keletkezett, a legújabb pedig az ezredforduló után: több mint harmincöt év munkásságából válogat. Tartalmának íve a középkori krónikáktól, Thuróczy Jánostól a legutóbbi idők irodalmáig, Esterházy Péterig tart. Középpontjába mégis azt az irodalomtípust helyezi, amely a XX. század elején kezdett kibontakozni és a század második harmadáig meghatározó jellegű volt. Mindenekelőtt a Nyugat folyóirat íróköre és kora tartozik ide: az a fajta irodalom, amely mögött még a kanti-goethei humanizmus áll, még metafizikus értékeket keres, és úgy képzeli, hogy a világ egy Egész. Az irodalmat már nem kívánja alávetni rajta kívül lévő céloknak, intézményeknek és ideáknak, de az esztétikumot és a művészetteremtést erkölcsi, etikai cselekedetnek tekinti. A kötetben szereplő tanulmányok ennek az irodalomnak a jellegzetességeit és belső sokféleségét keresik a Nyugat periódusaiban, Babitsnál, Balázs Bélánál, Kassáknál, a harmadik nemzedéknél, Weöres Sándornál, az Újhold költészetében és nyomait az újabb lírában is. Két tudományos pálya ugyancsak ebből a szempontból kerül kritikai vizsgálatra. Horváth Jánosé és Lukács Györgyé.