Az osztrák Nobel-díjas író fáradtságról írott kísérlete 1989 és 1991 között keletkezett esszétrilógiájának nyitódarabja. Az általában negatívan értelmezett fáradtságot a szerző a jelenség formáiról és képeiről - elbeszélő prózai eszközökkel - önmagával folytatott dialógusában a beteljesedett élet alapfeltételeként kezeli. A pillanatfelvételekből, emlékekből kibontott létértelmező kísérlet finoman billeg a széppróza és a filozófia határán.
Handke a fáradtság állapotának sajátos tipológiáját alkotja meg, a különféle fáradtságok különböző világképeiről beszél, de magát a jelenséget nem definiálja: a fáradtság okait, az érzékelésre-észlelésre gyakorolt hatását szemlélteti, a fáradtság által kiváltott pozitív és negatív állapotokra pedig (bár nem nevezi néven) Heidegger filozófiáján alapuló értelmezést nyújt.