Eliade, Mircea: Képek és jelképek

Sorozat: Mérleg.

Mircea Eliadénak e kötet elkészítéséhez csupán válogatnia kellett kiadott és kiadatlan tanulmányai közt: a szimbólumok mindenütt jelen vannak a vallásos gondolkodásban, mint ahogy a gondolkodás minden területén. A század elején, amikor az összehasonlító tanulmányok élharcosai bölcsebbnek vélték a vitorlákat javítgatni, mintsem új kalandokba bocsátkozni, még maga a szimbólum szó is rosszul csengett a fülekben. A régi krétaiak kétkaréjos pajzsot rajzoltak falaikra, kétélű bárdot, amely mintha a levegőben lebegett volna? A rómaiaknak olyan lándzsájuk lett volna, amely magától rezgett a királyi palotában? Egyszerű harci szerszámokról van szó, pajzsról, bárdról, lándzsáról, melyeknek nincs semmiféle mögöttes jelentése. A spártaiak két párhuzamos gerendát dioszkuroszoknak neveztek. Akkor hát az „igazi” kultusz eredetileg a gerendáknak szólt, s csak „később”, a „szent” antropomorf felfogása révén alakult át, változott meg a formája. Mindezen nézetek ma már elavultak, s a túlzásra hajlamosak inkább az ellenkező végletbe esnek: ha a vallásokról van szó, semmilyen racionális magyarázatot nem tartanak elfogadhatónak, minden motívumot és jelenséget szimbólumnak tekintenek. Eliadát azonban szigorú filológiai munkája megóvja a végletektől. Esszéi nem elméleteken, hanem megfigyeléseken alapulnak.