Az első, magam kívánta darab ötlete olvasmányaim segítségével jelzett bennem, szülővárosom történetét olvastam és szíven ütött múltbéli történelmi szerepe, amelyet sorsunk rászabott Bocskai fejedelem idejében. Így írtam meg a Kiálts, város!-t, aztán az összes többi darabot, hadd kerüljenek a nézők szembe saját előttük élő halottaik egykor ontott könnyeivel, elcsengett nevetésével. A Debrecennek önmagáról írt Kiálts, város!-t sűrűn követték az immár természetes kifejezési formának érzett új darabok, míg a legelső formálására készültem, rengeteg történelmi anyagot néztem át, mire észrevettem magam, testközelben éreztem Csokonai Vitéz Mihályt, s ahogy a darab ábrázolta a felejthetetlen életű és életművű alkotót, már kezdhettem is színpadra álmodni Kármán József levél- vagy naplóregényét, a Fanni hagyományai-t: Törőcsik félig még gyermeklány figurája ott fehérlik ki a Martinovics-összeesküvés általa fel nem ismert vértócsáiból. Amit az olvasó ebben a könyvben kap, az egy főbíró, egy világhírre érdemes költő, egy öntudatlan fiatal lány, Fanni és egy nagyon is tudatos és a saját tragikus sorsán mindig túlemelkedő csoda, édesanyám, Jablonczay Lenke és családunk egy részének története. Én szívesen adtam volna azt a címet a kötetnek, ami egy Csokonai-vers sora, de mindent elmond, amihez nekem ezer meg ezer szó kell: "kedv, remények, Lillák". Mindkét nembeli Lillák játszanak velünk, míg eltipródik a kedv és a remény. Aztán mégis maradtam A macskák szerdájá-nál, mert abban mindez benne áll. Könyörgésemet, az író rettentő fohászát majd a Fanni férfi főszereplője mondja ki, mert voltaképpen erről szól mindegyik darab: "Isten vigyázzon minden magyart, kisasszony!" Isten vigyázzon minden magyart! Emlékezzék az olvasó azokra, akik ezért a földdarabért odaadták az életüket.