Zsebében ​​jeles építészmérnöki diplomával, kezében kopott, félig üres bőrönddel Latinovits Zoltán 1956 nyarán elindult Debrecenbe – segédszínésznek. Hajóskapitány a Leányvásárban, Francisco a Hammletben. Két kis szerep: bejön, kimegy. De Latinovits Zoltán lába alatt színpad a füld, feje fölött zsinórpadlás az ég. A színház az otthona. Néhány hétig katona, s amikor újra színpadra léphet, a Bohémélet kórusában énekel. Latinovits Zoltán nem ment Párizsba: Párizs jött el Debrecenbe. A civisvárosban lett az építészmérnökből magyar színész. Szárnyai nőttek; megtanulta: a színház élete árán fOlépített Déva vára. Nem tudta: élete ellobbanó, világító fáklya. Színész: száz alakban akarja a világot meghódítani, megváltoztatni, megmenteni. Filmkocka: Latinovits Zoltán Kosztolányi Dezső maszkjában, a szomorú-csúnya Pacsirta szülei, Páger Antal és Tolnay Klári társaságában – hóna alatt lapos irattáska – sétál a századforduló korabeli Sárszeg macskaköves utcácskáján. Sötét bársonykabát, világos mellény, díszzsebkendő, óralánc, finom tűvel rögzített vékony, egyszínű nyakkendő: hajdani, vidéki újdondászok szerény toalettje; feltűnő mértéktartásával picit hivalkodó: lássék, nem akárki jön-megy, tervez, álmodik az álmos kisváros mindennapi csöndjében. Latinovits Zoltán jobb keze lendül, emelkedik, hüvelykujj a ágaskodik, nyitott tenyere markolni készül; bal kezével táskáját fogja, de hüvelyk és mutatóujja önkéntelenül követi jobb keze mozdulatát: indulataival együtt rezdül minden porcikája. A finom tűvel rögzített vékony, egyszínű nyakkendőről nem látszik: hajdan Kosztolányi Dezső viselte. A képen Kosztolányi Dezső ballag a sárszegi utcán, régen, máskor, boldogabb időkben.

more images