Simmel, Georg: Velence, Firenze, Róma - Művészetelméleti írások

Sorozat: Világváros.

A forma Simmelnél egy olyan összefogó, strukturáló erő, amely nemcsak a művészeti látásra vonatkozik, hiszen a mindennapi életben is megtapasztalható a formáló erők jelenléte. A forma a letéteményese az „egész" egy olyan elképzelésének, amely nem a részek mechanikus összege, s amely (egy talán megfogalmazhatatlan) „egységesítő fogalom" létrehozásának/működésének eredménye. Az az összefogó erő, amely a tájban, az arcban, a képben (a keretezés által) megnyilvánul, az objektum és a szubjektum dichotómiáját felülíró összefonódásból vagy összeolvadásból jön létre; egy nem temporizálható „szellemi tett" megnyilvánulása, mely nem az okság vagy az előbb-utóbb logikája szerint szerveződik. Ez a forma a táj esetében a táj „hangulata", mely az objektív és a szubjektív „erők" elválaszthatatlan, pillanatnyi konfigurációja, együttállása. A táj Simmelnél tehát a természet és az ember egymás általi, kölcsönös olvashatóságán alapul; ez a gondolatmenet akkor fut zátonyra, amikor kiderül, hogy a tájnak – a szubjektum és objektum békés összefonódásaként felfogott – „valóságos, individuális hangulata".