Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor (Novellák)

A Vattacukor tizenegy elbeszélését - játszódjanak azok a mai Budapesten, a 80-as vagy az 50-es évek vidéki Magyarországán vagy a cári Oroszország távoli vidékein, íródjanak egyes szám első vagy harmadik személyben, legyenek hosszabbak vagy rövidebbek - egy fontos tartalmi elem és egy szintén lényeges formai megoldás köti össze: a novellák zöme a különböző életszemléletek összeütközéseivel és a családi viszonyokkal foglalkozik, a szülő-gyermek kapcsolat nehézségeivel, kivált amikor már a gyermek is felnőtt, illetve a családon belüli egyedüllét eseteivel, az elmagányosodás stációival. Azzal az állapottal, amikor az emlékek és az álmok maradnak elérhető közelségben, vagy épp azok lesznek a kapaszkodók. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa epikájában nemcsak az az izgalmas, mi történik, hanem az is, hogy arról hogyan szerzünk tudomást. A Vattacukorban az olvasó legtöbbször közvetítőkön keresztül értesül a történtekről: a jó szándékú takarítónő a férjének meséli el egy idős hölgy felzaklató kálváriáját, egy baráti társaság tagjai egymással osztják meg barátnőjük halálának körülményeit, a nyugdíjas szovjet belügyi tiszt a bolgár tengerparton avatja be az ott nyaraló magyar fiatalembert rettenetes gyerekkorába. Mindegyik esetben közvetett közvetlenségben leszünk részesei a történeteknek: ettől a látszólagos távolságtól pedig még inkább érezhetjük azt, hogy mindez akár velünk is megtörténhetett volna.