A halál utáni átmeneti állapotból hallás útján való megszabadulás yogája.

Kazi Dawa-Samdup Láma fordítása.

A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus, más szóval a lámaizmus tanításai adnak legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről. A tibeti lámák leírásai oly tiszták és világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”. Az ilyen lámák élményei alapján állították össze Tibetben azt a túlvilági kalauzt, amelyet Európa a „Tibeti Halottaskönyv”-ként ismert meg. A tibeti hagyomány szerint, a könyvet Padmaszambhava, a lámaizmus megalapítója írta a Kr.u.VII. században. Padmaszambhava személye mitikus és erősen meseszerű: közel ezer évig élt, egyszerre több alakban jelent meg, repülve érkezett Tibetbe, ahol minden démon alázatos szolgájává vált. Egyszóval mahásziddha volt, „nagy varázsló”, akit nem kötöttek a létezés hagyományos korlátai. Ha a Halottaskönyv nem is az ő keze munkája, akkor is olyan emberektől származik, akik bátorságuk és kitartásuk révén meghaladták az emberi dimenziókat, hogy hírt hozzanak nekünk a túlvilágról, amely nem al- vagy felső- világ, pusztán túlsó.

A Tibeti Halottaskönyv elnevezés Evans-Wentz tibetológus professzortól származik, aki ennek a munkának első nyugati fordítója. A címet E.A. Wallis Budge egyiptológus professzor nyomán adta, aki Egyiptomi Halottaskönyv-nek nevezte el, az Áni-nak tulajdonított papirusztekercsekben található egyiptomi túlvilág leírását. A Tibeti Halottaskönyv szövegének eredeti neve Bardo Tödol (Bar-do thos-sgrol), amely fordítása „a köztes létből hallás útján való megszabadulás”. A Bardo jelentésének megértése kulcsfontosságú a tibeti halálfelfogás megértéséhez, míg a tödol, a megszabadulás módszerére utal.