Sorozat: ... történelmi képeslapokon<

A történelmi Délvidék most, a XXI. században, több országot ölel fel. Szerencsésebb része már az Európai Unió tagja, hiszen az egykori Bács-Bodrog és Torontál vármegye pici szeglete, ahogyan Zala és Vas megye 1920-ban elszakított része is immáron közjogi értelemben Európa. A történelem nem volt kegyes ehhez a vidékhez. A határok mindig az itt élők feje felett mentek el, s bizony fizetett az itt élő adót úgy Árpád házi királyainknak, ahogyan később a szultánnak, majd a bécsi császárnak, aztán pedig a XX. században ide is és oda is, a mindenkori úrnak. Más ez a táj, itt nincsenek hegyek, nincsen Erdély misztikuma és történelmi múltja, az itt élők az sem mondhatják el, mint a felvidékiek, hogy királyi székhely volt valamelyik városuk egykoron, a történelem során. A bácskai és bánsági síkság, a baranyai háromszög, a Muraköz és a Szerémség mégis a legtöbbet jelenti nekünk, itt élőknek. Otthonunk ez a föld annak ellenére, hogy immáron három ország osztozkodik rajtunk, múltunkon és örökségünkön. Mégis, a délutáni pihenő közben elevenen él bennünk a lendvai őszi szüret, ez a hegyvidékes táj, az őszi napsütésben, amikor gyermekkorunkban erre vetődve csodálkozva szemléltük a domboldalon a mai napig büszkén és kihívóan ránk tekintő kastélyt, az itt élőket, ahogyan örülnek a termésnek, hiszen jó volt a szüret. A szánkban még most is érezzük a baranyai borok ízét, zamatát, gondolunk sem kell rá, jön az magától is. Pedig évtizedek múltak el azóta, s nekünk nem maradt más, csak az emlékezés és a barátok, akikkel néha-néha a legváratlanabb helyzetekben és a legkülönfélébb helyeken találkozunk, sokszor csak egy röpke időre, egy délutánra, jó bor mellett elidőzve a múlton, s jelenen.
A Bácskában és a Bánságban nincsen természeti látványosság, csak a föld röge mindenütt, végeláthatatlan messzeségben. A nagyvilág hajlamos megfeledkezni az itt élőkről, annak ellenére, hogy szorgalmas kezek művelték és művelik a mai napig ezt a földet, sokszor minden köszönet nélkül. Nyáron a táj nyugalmat áraszt, levegőjében érezni lehet már az új búza illatát. De hiába, ez nem egy skanzen, nincs benne semmi misztikum, olyan természetes, olyan emberi, annyira hétköznapi. Igen, ilyen a kicsit mindig álmos és poros Bácska. S mindig szomorúsággal állapítjuk meg magunkban újra és újra, hogy megfeledkeznek rólunk, testvéreink messzi tájról nem jönnek el hozzánk, itt nincs falusi turizmus, mert a bácskai embernek nincs mit mutatnia, csak a földjét, a kérges kezével megművelt búzaföldjét. Sok helyen már csupán az emlékek maradtak nekünk. A távolban a méltatlanul elfelejtett és elhanyagolt bácsi vár - püspöki székhely volt egykoron - dacolva az idő vasfogával, hirdeti az örökkévalóságnak múltunkat. Kicsit arrébb, a délvidéki magyarság szimbóluma, az aracsi pusztatemplom - a sors illúziójaként - a puszta közepén, akár mi magunk, elhagyatva, magunkra hagyva. Talán nem véletlenül fontos nekünk ez a bánsági emlékhely. Önmagunkat véljük benne felismerni, hiszen mi délvidéki magyarok hasonlítunk rá. Akárcsak a bácsi várra. Megfogyatkozva, lerongyolódva, elfeledve, értelmiségünktől elhagyatva tartjuk és őrizzük ezt a földet, a szülőföldünket a történelem ítélőszéke előtt.
Álljuk a sarat.