Angyalosi Gergely, a kortárs irodalomkritika jeles művelője nagy valószínűséggel nem kaphatna rangot Platón filozófusok uralta és irányította állam-ideájában, annál inkább egy párbeszédelvű kultúrában, a sokféleségek diskurzusában. (…) elegáns, tehát tapintatos utalásokkal dolgozik, anélkül, hogy a legtágabban vett kontextus (könyvek, szerzők) ismeretével hivalkodna és a bizalom, amellyel Angyalosi az íráshoz fordul, minden esetben elvi esélyt ad a szöveg szabadságának, azaz szándékainak. A Romtalanítás Kosztolányi Négy fal között-jének kapcsán az első kötetek, a korai versek, az indulásban fellehető tehetségszilánkok kérdéseivel indul, a Pilinszky Nagyvárosi ikon…-jaihoz fűzött meghökkentő adalékokon, a referencialitás problémáján át Esterházy Fancsikó és Pintájához vezeti az olvasót Angyalosi. Bodor Ádámot, Kertészt és Petrit nem felejti ki; az elsőnél ismét a referencialitás-kérdésbe ütközve, a következőnél az esszéregény és az individuum szabadságlehetőségeit elemezve, utóbbinál a test fizikai és biológiai metaforikáját szétszedve érkezik Tandorihoz, akinél az egzisztencialista próza esélyeit taglalja, Tarnál az írónak a szereplői iránti szolidaritásigényét emeli ki, Krasznahorkainál pedig a metafizikai súlyokat mozgatja meg. Így jut el a fiatalabbakhoz, Hazaihoz, Bartishoz Téreyhez, hogy aztán az első ciklus zárlataként egy kanyarral ráforduljon Parti Nagyra, Závadára, Kukorellyre. Majd francia körút következik interjúk és esszék formájában, Barthes, Derrida, a fiatal Sartre flörtje a Lét és idővel, a strukturalizmus és a dekonstrukció az útvonal, aztán külön kitekintés egy másik kolléga, Bacsó Béla hermeneutikai munkásságára, részletező tekintettel a gadameri applikáció dilemmáira, végül egy kör az írás és a kép viszonyáról, befejezésül pedig az ifjabb pályatársak (Babarczy Eszter, Gács Anna, Thomka Beáta) megszólítása, vitára hívása. És akkor még nem beszéltünk a Gyerekkorunk vidéke című utolsó szövegről, amely a barthesi esszépoétikát követi. Angyalosi végig kitartja a már említett hangot; míg majd minden szövegében szembesül és szembesít kompetenciájának kereteivel, addig úgy terjeszkedik túl azokon, ahogyan az esszé feltételei “diktálják”: a saját maga korlátait rögzítő halk félmondatokat gyakran meghaladó, azokon túlmutató, a bejelölt határokat “megsértő” biztos léptek utólag sem hangolják át az előzményeket, nem minősítik visszamenőlegesen álszerénnyé az invokációkat. Angyalosi képes prezentálni az eszmélkedés folyamatát, a szellem tudatos csavargásának nagyvonalú, Walter Benjamin-i változatát, érzékeltetni az esetleges eltévedés lehetőségét, illetve hosszú felfüggesztési idő alatt tartani és tartalékolni egy-egy finom kérdőjelet, elbizonytalanító gondolatjelet, holott egy pillanatig sem kétséges, hogy gyakorlott sétálóval van dolgunk.