„A ​Sárréten, Biharnagybajomban születtem 1903. október 23-án egy faluszéli, nagy portán álló, fehér falú, nádfedeles házban. Soha nem is vágytam elköltözni innét.
A Sárrét ma már csak kis foltokban létezik, de valaha 150 ezer kh-nyi területen mint náderdő, süppedő láp és mocsárvilág létezett. A pákászok vízivilága már a múlté, a vadvizeket lecsapolták, a nádasok helyét mindenütt művelik.
A sárréti emberek mostoha életét, az akkori világot feledtetik a mai viszonyok, de az itt élteknek emléke tovább él írásaimban, hiszen gyermekkoromtól kezdve szorgalmasan gyűjtöttem a vidék öregjeinek emlékezetében élő szájhagyományokat. Ezek az öregek fiatalabb éveikben még részesei voltak azoknak a sok ősiséget őrző életformáknak, melyek a Sárrét elzárt mocsárvilágában s a szabályozatlan Berettyó és Körösök kiöntései között fennmaradtak. Sokat böngésztem a régi, öreg épületek padlásain; előbb csak puszta érdeklődésből, később egyre tudatosabban gyűjtöttem a múlt néma tanúit: lommá lett, elfeledett nevű tárgyakat, eszközöket, szerszámokat. Elindultam arra a hosszú gyűjtőútra, amelynek jószerint még ma sem értem a végére.
Mint a Néprajzi Társaság egyik legrégibb tagja, tudományos igénnyel foglalkoztam a Sárrét etnográfiájával, s mint az eddig megjelent nyolc könyvem példázza: emlékekben rendkívül gazdag e táj.
A debreceni egyetem bölcsészeti karán végeztem tanulmányaimat, majd az egyetem Földrajzi Intézetében dolgoztam négy évig, de életemnek java részét szabad pályán töltöttem. 1952-ben a karcagi Nagykun Múzeum igazgatója lettem, s ez volt munkálkodásom színhelye nyugdíjba vonulásomig.
Nyugdíjban vagyok, de nem nyugalomban. Sok még a megíratlan bennem, s a napok nagyon szaladnak. Örömömre szolgálna, ha mostani könyvem is hozzájárulna a múltidézéshez.”