Ha Tóth Krisztina költészetének lényegi vonását vagy a verseiben megszólaló lírai én jellemző pozícióját egy szóval szeretnénk megragadni, költészetét aposztrofálhatjuk emlékező költészetként, melynek tétje a múló idő „tetten érése”. A 2001-ben megjelent, új és válogatott verseket tartalmazó Porhó című kötetnek már rendhagyó felépítése is értelmezhető az emlékezés kompozicionális refigurációjaként, hiszen a lírai életmű itt nem a versek, illetve a kötetek keletkezésének vagy publikálásának sorrendjében tárul fel, hanem – egyfajta retrospektív logika szerint – az újabb versek csoportját (Porhó) az egyre régebbi kötetek (Az árnyékember, A beszélgetés fonala, Őszi kabátlobogás) követik. Ez a visszatekintő vagy emlékező kötetkompozíció azonban nemcsak az időrendet fordítja meg, de – akárcsak az emlékezet – szelektál is. Az olvasónak az a határozott érzése, hogy a friss versek felől újraolvasott és megrostált korábbi kötetek a válogatás következtében erősebb tematikus, nyelvi és poétikai „szálakkal” kötődnek egymáshoz és a közelmúltban írt darabokhoz is. Ez az oka, hogy az egykori kötetcímekkel jelölt verscsoportok az újabb versek lírai beszélőjének emlékezetét reprezentáló ciklusokként is olvashatóvá válnak.

 

"Tóth Krisztina a verseiben általában, első személyben szól. Csakugyan első személyben, s lehet, némelyek ezen fanyalognak. Én azt mondom, jó, hogy nem igazodik másokhoz, hagyja, hogy erős tehetsége irányítsa. Énlíra, neki ez jön ki a száján. De többnyire az az érzésünk, hogy verseinek két tere van, az egyikben ő beszél, a másikban valami más. Mert miközben magáról beszél, mintha médiuma volna egy mindnyájunkat illető üzenetnek." (Lator László)