Részlet a könyvből:
"Normafa pensio. 1934. VII. 8. A lépcső följáratánál egy színes reprodukció lóg. Teltkeblű és csontosarcú biedermeyer hölgy ül és levelet olvas. Kesztyűk könyökön fölül. Látni, ahogy piheg. Szerelmeslevél. Mellette nagy bernáthegyi kutya ül és beleolvas. Cím: Indiscret. Brr. A kép rossz. Nagyon rossz. Dühít és vidít. Dühít, nem rossz. Vidít, mert piktor is van gyilkolni való, nemcsak költő. (Egy régi füzetből). Diósszilágyi Éva megállít az egyetem folyosóján. A lány szerelmes belém. Szász Károllyal jön, a fiú másodéves, irodalmi ambíciókkal, szörnyen tehetségtelen. Beszélgetünk. – Tudja mit mondott magáról a Karcsi? – Ne maga, majd inkább én mondom el, maga hülyén mondja! Szóval azt mondtam, hogy ha nem itt az egyetemen, mint kollégát ismerlek meg, akkor leborulok eléd. Hetedista koromban olvastam először a verseidet és nagyon nagy embernek tartalak. Szörnyen kínos. – Hát olvassatok csak. Nektek írok, – nyögöm. – Nem a vén hülyéknek. Azoknak reménytelen. Azóta zavar. Tényleg, – kiknek írok. Nekik? Érdemes? Nem olvassák. És ostobák és mind ír titokban. Szörnyen tehetségtelenül. Bölcsészhallgatók. Hát így fertőzök!?