Kun Árpád: Medárdus énekel

Borítógrafika: Szabó Dezső.

Kun Árpád versei és versprózái két távoli dimenzió között teremtenek szekvenciaszerű, irizáló-oszcilláló kapcsolatot: a kozmosz végtelenje és a föld pora-sara között. Ahogyan magáról írja a nyitó versben: "Az égbolt vagyok, aki átlép / a talaj felett" (Beszéd felülről), vagyis a költő intellektusa fogja össze ezt a két, merőben más világot. Megláttatja a biológiai lét parányi lényében is a halál egyetemes sejtelmét (Attribútum), és megfordítva: a mítoszi hőst lerántja a porba: az ő idétlen Ikarusza a sárban ugrándoz (Ikarusz), vagy a műemlékekben, kultúrhistóriai hagyományokban oly gazdag városról is a mindenen úrrá lévő romlandóság jut eszébe (Kolozsvár-Napoca). E két dimenzió azonban töredékeiben, látványelemeiben, eszmei fragmentumaiban jelenik meg a versek sorában: elmosódott szélű képek, bizonytalan körvonalú alakok, érzetek, benyomások, futó hangulatok kaleidoszkópja adja a versek szövetét, amely darabok nem is igazán versszerűek, sokkal inkább emlékeztetnek két, egymásra vetített pillanatfölvételre, égi és földi látvány összemontírozására (Téglák a körtefa alatt; Egy csiga; Elbrusz stb.). És ahogy a szellemi lét univerzalizmusa és a köznapi lét tárgyiassága e képvilágban egymásba játszik, át- és áttűnik, úgy elegyedik a versek és versprózák szövetében Erdély tájélménye és Párizs hangulata (Egy házasság utolsó órái), az édeni öröklét egykori ígérete és a jelen mulandósága (Emberpár), a velencei Szent Márk tér fenséges képe és az otthoni nokedliszaggató profanitása (Krónika), netán Ady Endre hajdani Párizsa és a költő mai Párizs-érzete (Egy nyaram Párizsban; Medárdus énekel stb.), esetleg a Teremtő Isten mindenhatósága és a bolti lopás "balhéja" (Affér). Ilyen szélsőségek között vibrálnak a versek, miközben a költő láthatóan kevéssé törekszik a szó hagyományos értelmében lírát művelni - saját világérzetét igyekszik rögzíteni a maga bonyolultságában, összetettségében, többrétegűségében, mely rétegeket csak a vér - élet és halál jelképe - választhatja el (Szétválasztás). ; Kun Árpád költészete egyszerre sugallatos és konkrét, egyszerre áraszt bizonytalanságot és ábrázol tárgyias világot, égi és földi összemosása, a meglepően távoli gondolatok társítása, az össze nem tartozó látványelemek frappáns összeillesztése, alakjainak esetlegessége és karakteressége között intellektuális összefüggések sejlenek föl - ezek teszik egyszerre mitikus és evilági verseit lebegővé, emelkedetté, végső soron szürreálisan látomásossá. - Igényes versolvasók figyelmét érdemes fölhívni Kun Árpád könyvére.