A művészet történetében némely művész szerepe aránytalannak tetszhet, s később a kiábrándulás sem marad el. Sok hűhó ennyiért? A kubizmustól Malevics szuprematista ikonjáig, a Fekete négyzet fehér alapon című festményig számos művészeti irányzat nőtt ki a cézanne-i életműből, pedig volt idő, amikor Cézanne-t "közepes almafestőnek" titulálták. Manet is effajta festő. Nem tartozik a legnagyobbak közé, nem mérhető Giorgionéhoz vagy Caravaggióhoz, munkássága mégis fordulópont a művészettörténetben: vele véget ért egy világ, s egy újabb kezdődött. Manet korának legintelligensebb festője, Degas rá is döbbent erre, amikor Passyban - itt helyezték örök nyugalomra Manet-t - a kis temetőből kifelé menet Degas így szólt: "Nagyobb volt ő, mint gondoltuk...". Mert a modern festészet nagy kalandja - ha eltekintünk az adomáktól és a hamis konvencióktól - Manet-val kezdődött. Matisse véleményét idézzük: "Ő volt az első ösztönös festő, s milyen egyszerűvé tette e mesterség űzését... munka közben csak az érzékeire hagyatkozott." A festés fontosabb volt, mint az ürügy. Egy évszázaddal később Manet bizonyára nonfiguratív festő lett volna. Rembrandttól és Delacroix-tól eltérően őt nem érdekelték az érzelmek, nem volt ideje a szív vagy a lélek titkaival bajlódni. Hippolyte Babon úgy véli, a festőt azért bírálták, mert a "környező világot színpászmákként és színfoltokként fogta fel, mint akinek állandóan káprázik a szeme".