Darázs Endre (1926–1971) első versei a felszabadulás előtt jelentek meg, önálló kötettel azonban csak 1945 után jelentkezett (Kunyhó füsttel, 1947). Pályakezdő költeményeiben a táj varázslata, sokarcú változatossága játszotta a főszerepet. Berzsenyi és Csokonai örökösének érezte magát (többször megidézte a niklai magányába húzódott költő-remetét, s ő is írt Közelítő tél címmel verset), hozzájuk hasonlóan korán megjelent műveiben a nyomasztó, a lehúzó erők ellen való harc. Nemegyszer meglepő erővel és érettséggel fejezte ki a fojtogatottság élményét. A Balaton vidékének tündökletes színeit, kiszámíthatatlan, szeszélyes alakváltozatait követte nyomon a legszívesebben, s a meredeken magasba szökő vulkáni hegyek látványa az ember határtalan lehetőségeire figyelmeztette.
Tehetséges költőt sejtetett indulása, ingatag lelki egyensúlya azonban sosem tette képessé állandóságra, alapjában véve mindig a végzet eljegyzettje volt.