Háy szép dalgyűjteménye éppen most biztosítja a költőt arról, hogy életérzése ide vagy oda, éppen nem távolodásról, hanem impozáns megérkezésről van szó - e gyűjtemény után Háy már nem tud majd, még ha esetleg akarna, akkor sem, elkotródni a magyar költészet tereiről...

E könyv rövid soros, látszólag roppant egyszerű dikciójú, könnyen énekelhetővé tehető versei szinte élvezkednek abban, hogy kerülik a bonyolult megfogalmazásokat, szándékosan leegyszerűsített vershelyzeteket vesznek és vázolnak fel, tematikusan is, úgymond, keveset fognak: mintha arról akarnák meggyőzni, enyhe polemikus éllel, önmagukat és olvasóikat, hogy a lírai megnyilatkozás, a maga "primer" gesztusaival minden bonyolultság nélkül is hatékony lehet... Háy nagyszerűen dalolgat, sőt: nagyszerűen egyszerűsít is - ugyanakkor, rögtön, impozánsan be is csapja még legfogékonyabb olvasóját is. Hisz mindaz a szép egyszerűség, amit a versek dallama és játéka, egyszerre naiv és elegáns könnyedsége és finomsága érzékeltet, mintha csak azt a bölcs, természetes és arisztokratikus nagyanyói tanulságot követné, melyet Esterházy Péter regényéből ismerhetünk: "Csak könnyeden, éppen csak érintsd!" - azaz a könnyedség valóban csak az első pillantásra mutatja magát egyszerűnek, azonnal érthetőnek és egyértelműen értelmezhetőnek: ám mindjárt a "második" pillanatban, az olvasás közvetlen reflexivitásában rögtön le is lepleződik (persze önmaga leplezi le magát!) -- mögötte, benne, általa a legsúlyosabbként megszokott "felnőtt" költői kérdésfelvetések állnak, ugyanúgy, mint bármely más első osztályú kortársánál; ami Háy különlegessége, az nem más, minthogy el tudja hitetni velünk, hogy mindezt nem csak tudatosan megszerkesztett nyelvkritikai játékok segítségével, hanem a naivitás vonzó látszatának fenntartásával is ki lehet kommunikálni.