A kötet öt hosszabb tanulmánnyal indul, aztán terjedelmüket tekintve is hagyományosabb kritikák következnek, ezek teszik ki a kötet legnagyobb hányadát; a harmadik rész válogatás a „rövidkritikákból”, azokból a két-három flekkes írásokból, amelyeket a Népszabadság közölt; végül Petri és Oravecz költészetét állítja a középpontba a negyedik fejezet (ezeket kiegészítve a legújabb magyar líráról szóló két áttekintő írással).

Keresztury (ebben a kötetben) nem foglalkozik túlságosan is múlandó értékekkel, nagyon gyenge művekkel, mindazok fontos, de legalább érdekes szerzők, akik a válogatásban benne vannak. Kérdőjelek, aggodalmak, óvások itt-ott felbukkannak, de az világos: a műbíráló mindenütt méltánylandó színvonalról és teljesítményről számolhat be. (Negatív kritika csak egyetlen van a kötetben – de az kéjesen, gyilkosan negatív, Keresztury frenetikus humora a csúcson van.) Ami nem azt jelenti, hogy a szerző biztosra megy: aki próbálta, tudja, hogy éppen a nagy (vagy ismert, divatos, elfogadott stb.) nevek okozhatják a legtöbb gondot.

Keresztury sokféleképpen ír, de soha nem rosszul. Egészen más hangot választ, ha „rövidkritikát” ír, és pontosan tudja, hogy milyen nyelvet használhat, ha tanulmányt. Nem riad vissza attól, hogy metaforákkal, érzékletes képekkel éljen, ha úgy érzi szükségét – mert tudja, hogy olvasónak ír (és nem irodalmárnak, irodalomtudósnak, írónak vagy kritikusnak), akinek olykor (nem az érvek helyett, de azok mellett, előtt vagy után) nagy szüksége van az ilyen támpontokra, arra, hogy valaki helyette fogalmazza meg, amit ő (úgy amúgy) érez.