Amikor Louise Cantor, svéd régésznő visszautazik az ásatásokról Stockholmba, holtan találja lakásában huszonnégy éves fiát. A rendőrség szerint öngyilkosság, amit az anya nem akar elhinni. Makacsul azt hajtogatja, az ő életvidám és mindenre kíváncsi fia nem vetett önkezével véget az életének, valaki vagy valakik meggyilkolták. De a hatóságok nem erősítik meg őt ebben a hitben. És Louise, Wallander felügyelő női megtestesülése ugyanolyan hittel kezd el küzdeni az igazságért, mint férfi párja. Ahogyan Argolisznál a kerámiacserepeket, szívósan rakja össze a fia életének valóságdarabjait, de ezek sokkal inkább ellenállnak a beillesztésnek. Miközben szédítő sebességgel röpdös Ausztrália, Barcelona, Mozambik és Svédország között, csak azt látja, hogy a 21. század kusza lett, idő és tér valami furcsa skurcba torzult, mint Mantegna halott Krisztusa. Közben pedig koncentrikus körökben hullámzik körülötte az ember-tenger Afrika, annak összes korrupciójával, a segélyadományokat eltüntető politikusaival, tudósnak álcázott fehér gengsztereivel, prostitúcióra kényszerített lányaival, a világot át-meg áthálózó globális bűnszövetkezettel. Mankellt e könyv megírásakor sem a rejtvénykészítés intellektuális öröme, hanem a tehetetlen kiszolgáltatottság dühe vezette.