Gáldi ​László könyve már huszonöt évvel ezelőtt, amikor megjelent, hiánypótló könyv volt. Olyan népszerűen megírt, de tudományosan megalapozott munka, amelyből csakugyan jól meg lehetett ismerni a magyar verselés megannyi csínját-bínját. A versélvezők örömmel fedezhették fel általa a lírikusok műhelytitkait, az esztétikai hatás rejtettebb eszközeit, laikusként olykor észrevehetetlen, finom rafinériáit is. A költők, költőjelöltek, szövegelemző tanárok megtanulhatták belőle, hogy legalábbis formai szempontból hogyan kell verset írni. Nyomon követhették, elleshették, hogyan írtak nagyjaink. Ma, amikor egymást tolongva követik az új tanár-, esztéta- és költőnemzedékek, még nagyobb szükség van Gáldi László könyvére, mint valaha. A szabad vers korát éljük, s ez azt a téves nézetet szuggerálja olvasókban és induló költőkben egyaránt, hogy a mai versben nincs szabály, minden elfogadható benne. Holott nem így van. Alapigazság korunkban is: az tud valamirevaló verset írni, aki ismeri a versformákat, tud, ha akar, kötötten is írni.