J. M. Coetzee a Foe című robinzonádban ugyanazzal a lüktetően eleven kifejezőerővel és érzékenységgel eleveníti fel Robinson Crusoe történetét, amely korábbi regényeit, köztük a Barbárokra várva és A semmi szívében című munkáit is jellemzi – egyúttal ráirányítja figyelmünket a történetszövésben rejlő kísértésekre és veszélyekre is.
1720-ban a kor kiváló regényíróját, Daniel Foe-t hajótörésének történetével keresi fel egy Susan Barton nevű nő, aki éppen azon a kihalt szigeten töltötte élete egyik legmeghatározóbb egy évét, ahol egy rejtélyes férfiú, Cruso pergette napjait néma szolgája, Péntek társaságában. A kiégett, semmire sem vágyó hajótörött a sors hatalmából az asszony megmentője, társa, ura és szeretője lesz.
Hármasban szállnak fel az arra vetődő, Londonba tartó hajóra. Visszatérvén Susan megszállottan igyekszik felidézni hármójuk sorsát, de Cruso ekkor már halott, Péntek képtelen a beszédre, s ő akaratán kívül is saját teremtményévé torzítja Crusót.