„Széleskörű irodalma van a fasizmusnak, ugyanakkora interpretációs változatossággal, de egyetlenegy írás sem található benne, amely szempontunkat követi; amikor ugyanis ez az irodalom nem szektás, akkor szociológikus, 'historicizáló' vagy szocio-ökonomikus jellegű; a kategóriák, amelyeket használ, a 'modern' mentalitás teremtményei, amely mint ilyen, nem ismeri azokat az elveket, amelyeken vizsgálódásunk alapszik, sőt még egy igazi Jobboldal jelentését sem.” Julius Evola, a „differenciált ember” mint önmaga teremtette kategória példaképe ezekkel a szavakkal különbözteti meg 1964-ben közzétett és most végre magyarul is elérhetővé vált tanulmányát a fasizmus/nácizmus témakörében más szerzők által publikált írásoktól, amely a létrejötte óta eltelt csaknem négy évtized ellenére alig vesztett érvényéből és szinte maradéktalanul meg tudta őrizni születéskori frissességét és eredetiségét. Valódi alapművet vehet tehát kezébe az olvasó, amelynek a fontosságát nem lehet eléggé kihangsúlyozni a mára – a több mint fél évszázados „sivatagon való átkelés” után – ismét kormánytényezővé vált olasz újfasiszták és különösen a gioventú missina (az egykori MSI-ifjúság) egymást követő nemzedékeinek doktrinális nevelésében. Ami pedig „a modern idők utolsó nagy reakciósának és a holnapi új jobboldal első prófétájának” tartott szerző jelentőségét illeti, ezzel kapcsolatban S. G. Payne angol történész véleményére hagyatkozunk. Szerinte ugyanis az olasz újfasizmus azért volt sikeresebb a németnél, mert ez utóbbi nem tudott felmutatni „soha senkit, aki képes lett volna egy ugyanolyan intellektuális vezetői szintet nyújtani, mint amilyet Julius Evola nyújtott Olaszországban”. Az eredmény magáért beszél. Mindkét ország vonatkozásában…