Sorozat: Társadalomtudományi Könyvtár.
Utószó: Almási Miklós.

Herbert Marcuse Heidegger tanítványa volt, a 30-as években a marxizmus hatott rá, de azt elsősorban kutúrkritikaként értelmezte át. Egyik alapító tagja volt a két világháború közötti időszak jelentős filozófiai körének, az ún. "frankfurti iskolának", amely a marxizáló törekvések fontos műhelye volt a 30-as évekbeli Nyugat-Európában. Amerikai emigrációjában Marcuse a pszichoanalízis fogalomkészletével értelmezi a későkapitalista társadalmat, majd - a hatvanas években - radikális kritikusa a technikai civilizációnak. Az újbaloldali mozgalmak fő ideológusa, a konkrét gazdasági összefüggések elhanyagolása miatt azonban a marxizmus forradalmi tartalma elvont, utópikus tagadássá válik nála.

Az Ész és forradalom 1941-ben jelent meg. Az egész könyve - még a látszólag elvont fejtegetéseket is - áthatja a fasizmus elleni elméleti, ideológiai harc pátosza. A "forradalmár" Hegelt kívánja rehabilitálni Marcuse, s ezért átértelmezi mindazokat a mozzanatokat, amelyek a hegeli elmélet későbbi, konzervatív interpretációját alátámasztották. Ugyanez a törekvés hatja át akkor is, amikor a Hegel utáni korszak pozitivista társadalomelméletének legfontosabb tendenciáit ismerteti.