Ezekben a napokban azt kérdeztem magamtól: mit teszel az ujjaddal, ha könyvet simogattál? Az ujjbegy a gyöngéd együttlét után porfoltoktól feszeng, vízre áhítozik, egymáshoz bújva gyónja meg matatási bűneit. Kielégülés után miután sok-sok kötetet vettél tíz ujjad közé egy pillanatig szabódsz máshoz nyúlni, legyen az éppen elhagyott a legbársonyosabb asszonyanyag. Amíg lapozgattad őt, nem láttad, hogyan akaszkodott pórusaidra a por, a penészcsíra, a lapok közül kirebbenő kis csuklyás atkák serege. De amint becsuktad, letetted, úgy érzed: egy múmiát vagy műmiát fektettél vissza ágyába, nyugodjék békében a polcon. A pici porsejteket bámulod ujjad hegyén, miközben a nagyszemöldökű könyv visszakushad a szemérmes páriák közé, az örök várakozók alagsorába. Néha megszagolod ujjaid, hüvelyk-mutató-középsőujjad kutató szentháromságát. Nincsen szaga a poros könyvek forgatása utáni ujjnak: még ha csalódtál is, hajlandó vagy folytatni a keresést. A legsúlyosabb csalódás roppant ritka a könyvszerelemben, és még az is képes vitamint termelni a folytatáshoz. Hogy is mondja Edgar a Lear királyban? The worst returns to laughter, A legrosszabb is visszatér a nevetéshez.