A bácsi eteti a szárnyasokat. Még a felesége szoktatta őket a párkányra, és mikor a néni meghalt, ezek, mintha mi se történt volna, jelentkeztek a táplálékért.
„Az etetést nem lehet abbahagyni. Egy házasságot abba lehet hagyni, egy etetést nem” mondja a bácsi.
Szárnyasok, mondom, mert a bácsinak nem mindegy, hogy galamb vagy gerle, az egyiket, hagyományosan, elűzi erről a párkányról, a másikat szívesen fogadják, és etetik.
A bácsi felesége a gerléket táplálta. A galambok számára a bácsi se tart mást, csak hesst és heves karmozdulatokat.
Ellentétben énektanárommal, ezzel a mindig kissé kapatos, jó kedélyű férfiúval, aki a fröccsöt szereti és a fekete hajú kislányokat. Meg a galambokat, és míg ezeket eteti, a gerléket hajkurássza. Azon az állásponton van, hogy a gerlék nem őshonosak.
„Mint a nevük is mutatja, balkáni kacagó gerle, ők nem idevalósiak. Nemrég jöttek be. Semmi keresnivalójuk nálunk.
Ők szarják össze a várost.”