(Gondolkodó magyarok)

„A hazára nézve számíthatlan veszteség – talán a legnagyobb – az ő halála annyi dicső halála között, de őrá nézve bizonnyal istennek különös kegye volt, hogy elesett, mert csak ki e rendkívüli ember természetét ismerte, tudhatja, hogy itt csak a legszörnyűbb vég: az öngyilkosság vagy megőrülés várt volna rája!” Ezeket a sorokat az egykori, szeretve tisztelt barátról, Petőfiről írja emlékiratában Vajda János, de érezhető, hogy saját szerencsétlen sorsa vezette e keserű közvetkeztetésre.

Amikor „húsz év múlva” felidézi a diadalmas március mámorát s a szabadságharc csatáit, a fegyverletétel szégyenteljes napját, talán arra gondol, miért nem nyerte el ő is isten különös kegyét – hiszen alkalom volt rá elég. Nem így történt. Vajda János életben maradt. Virrasztónak.