A ​nagy fejedelmet életútján népei kísérték; azok, akiknek „igaz atyja volt.” Históriája ezért Erdély története.
Pályájának íve merész röptű. Végvári kapitány árvája, rokonok szegény pártfogoltja, udvari apród, majd uralkodókat fejedelmi székbe segítő nagyúr. Végül maga kénytelen vezérévé válni Erdélyországnak, hogy jövendőjét szolgálhassa. Hogyan? Mindenekelőtt vállalva Szamosközy humanista vezérelvét: „A szabadságban született és nevelkedett igazi jellemek inkább készek bármi veszedelmet magukra vállalni, minthogy a szolga szégyenletes igáját vállukra vegyék.” A szolgaságtól óvta, oltalmazta Erdélyt is, büszkén örvendezve annak, hogy ellenséges lovak patái, míg ő vezette országát, hazája földjét nem tapodták.
Bátor katona, okos és sikeres diplomata, nagy építkező, művelődéspolitikus, kiváló gazda volt, aki szárnyaló képzelőerővel, de valóságtisztelettel és érzékkel kormányozta hazáját. Egyik levelében írta: „Meggondolja kegyelmed, hogy halandók vagyunk, olyat végezzünk, hogy posteritásaink is örvendezzenek nekie…”