Nemes Z. Márió: Bauxit

A legkevésbé megfogható és tetten érhető verseskötet, amellyel manapság találkozhat olvasó és kritikus. Nyelve olajozottan, érzéki-intellektuális mezőket érintve siklik, nincs megállás, de nincs töréspontja, és főként nincs üresjárat a szövegekben. A vers valamiként a valóság darálójaként működik, ahová elegyest bedobálják a világ esetlegességükben is jellegzetes tárgyait, témáit, a hozzájuk tapadó érzéseket, tulajdonságokat, morbid módon akár emberi testrészeket is; látszatra mindegy, hogy mit, hiszen verspép lesz belőlük, magát megtagadó anyag, össze nem illő képek végtelen sora, folytonos önellentmondás, magával szemben gondolt gondolatok sora és valami delejes kárhozat, amelynek háttere az egyetemes emberi leépülés, a demencia környezetet átitató lassú pusztítása.