László Gyula: Az ősember művészetéről

Megjelent 150 példányban.

A ​könyv szerzője, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen a régészeti tanszék vezetője, festőnek indult. Ez a kettős adottság tette lehetővé, hogy a művészet keletkezésének kérdéseiben az eddigieknél életszerűbben s talán szakszerűbben írhasson. Könyvében túllépi a szenvtelen értékelő hangot és elejétől végéig úgy érezzük, hogy személyes ügyünk az, hogy a művészet keletkezésének rejtélyébe behatolhassunk. Mintegy magunk előtt látjuk a barlangok sötét mélyébe merészkedő művészt, amint fáklyájának fel-fellobbanó lángjánál szűk sziklafolyosókon kúszik a föld belsejében lévő nagy termek felé, hogy ott állatokat varázsoljon a falra. Látjuk azt is, hogy ez a páratlan szépségű művészet nem az ösztön szeszélyéből keletkezett, hanem művészeit éppen olyan keméyn fegyelemmel képezték, akárcsak mai utódaikat. Ennek köszönhető , hogy szinte a pillanatfelvétel hitelességével és a vadászember szeretetével tudták megeleveníteni az őket körülvevő állatvilágot. Ezek a barlangok sok-sok évezreden keresztül a világtól elzárva őrizték a kincseiket. A könyvet olvasva szinte szemünk láttára történik meg e világszép művészet újrafelfedezése és a szerzővel együtt vetjük fel a kérdéseket: hogyan ébredt rá emberősünk, hogy rajzolni, festeni, mintázni tud, mi adta kezébe az ecsetet, miért merészkedett a barlangok veszélyes mélyébe? A sok miértre feleletet keres a szerző s részben – a kutatás alapos ismeretében – ad is. Talán a legérdekesebb mégis az utolsó fejezet, amelyben a barlangi művészet további sorsát nyomozza s eljut vele a máig, a mai emberig.