James Joyce első regénye, az Ifjúkori önarckép azt dokumentálja, hogyan látja a géniusz önnön létrejöttének külső körülményeit. Egészen durva megközelítésben két tényező találkozásáról van szó. Az egyik tényező: a tehetséges gyermek (s itt még nem kell meghatároznunk, James Joyce-ról vagy Stephen Dedalusról beszélünk-e) módos, középpolgári körülmények közé születik (ráadásul elsőszülöttként), becsvágyó apja megadja neki az adott helyen és időben elérhető legjobb neveltetést, s az ezzel járó öntudatot, mintegy átörökítve rá becsvágyát. A második tényező, hogy ugyanez az apa felelőtlen korhely is egy személyben, minek következtében az egyre népesebb család viharosan lecsúszik a társadalmi ranglétrán, egészen a proletárlétig, a nélkülözésig. A tehetséges fiúnak így egyfelől módja van kifinomítani megfigyelő- és kifejezőkészségét, másfelől akad mit megfigyelnie, hiszen az anyagi lecsúszás folyamata során a család a korabeli dublini társadalom minden fontos szintjét érinti, s így szinte magától tárul fel egy monumentális, balzaci keresztmetszet. Ehhez járul még, hogy a lecsúszás sűrű költözködések sorozatával is jár (értelemszerűen egyre olcsóbb helyekre), s így a társadalmi metszet rávetülhet Dublin és környéke topográfiai képére. Ilyen értelemben a regény az Ulyssesnek is előtörténete. Fejlődésregényről van tehát szó, sokak szerint a műfaj legjobb angol nyelvű darabjáról, amely azt mondja el, hogyan jött létre az az elme, amely képes volt többek között ennek a regénynek a megírására is.