Bodor Ádám: Az Eufrátesz Babilonnál

Az előzéklap kitépve.

Első kiadás.

A borító- és a kötésterv Bodor Anikó munkája.

Nagyon is ismerős és mégis idegen világ képe bontakozik ki előttünk Bodor Ádám legújabb kötetét olvasva. Ismerős, mert hamisíthatatlanul "közép-kelet-európai" és idegen, mert ebből a szemszögből, ebben a megvilágításban még sohasem láthattuk. Pedig Bodor Ádám - látszólag - nem tesz mást, mint leír egy történetet, ami a legtöbbször nem igaz, "sztori", legalábbis a klasszikus novella műfaji kritériumai szerint. Inkább a mindennapi élet egy-egy metszete - első pillantásra jelentéktelennek tűnő, apró események láncolata, melyben szinte fontosabb az atmoszféra, a hangulat, a külső körülmények láthatatlan, de parancsoló befolyása, mint ami ténylegesen történik. Jóllehet a tényleges "esemény" is szimbolómértékű. Különös fénytörésben elénk vetített bizarr világ ez. És bizarrnak tűnnek a szereplők gesztusai, válaszai is. De az író meggyőzően érzékelteti: ezekben a rendkívüli, bár mégis mindennapi helyzetekben az ember másképpen aligha válaszolhat a körülmények kihívásaira. Mert amikor az abszurd válik mindennapivá, akkor a természetes reakció is csak abszurd lehet. Abszurdan triviális, és a legtöbbször abszurdan sivár... Mégsem a sivárságról, mégsem a bizarrá vált világról szólnak ezek az írások. Hanem a rejtőzködő emberről, az önmagát elhallgattató emberről, aki kimondatlanul is érzi, tudja, hogy a legértékesebbet őrzi meg így: saját emberségét.