A Zen-buddhizmus a nagy távol-keleti vallás egyik sajátos, misztikus jellegű válfaja. Alapjellegzetessége, hogy lemond a vallás intézményszerű, racionalizált formáiról, és középpontba az interszubjektív megértést helyezi. Éppen irracionális, szubjektivisztikus tendenciái miatt hatott és hat ma is erősen a művészetre, s ugyancsak emiatt vált Amerikában és Nyugat-Európában általános divatjelenséggé. Miklós Pál, a keleti kultúrák és művészetek szakértője e kis könyvecskéjében a sok legenda után tárgyszerűen kíván informálni erről a vallási jelenségről, annak történetéről, elterjedtségéről, kapcsolatáról a keleti és a nyugati művészetekkel. A mű középpontjában természetesen a kínai és a japán művészetek állnak, így a Csan és a kínai költészet, a japán haiku, a nó-színház, a kertművészet, a teaszertartás, a piktúra, az ikebana és a busido. A könyv alapvető megállapítása, hogy ezeket a művészeteket korántsem a Zen magyarázza, hanem természetesen a történelmi-társadalmi viszonyok, de ugyanezen meghatározók hozták létre a Zent is, így a két jelenség kapcsolatai nemcsak érthetők, de szükségszerűek is. A mű számos eredeti szöveget hoz, jól illusztrálja ezekkel is azt, hogy a Zen szövegei egy értelmen túli nyelven szólnak, tág teret engednek az értelmezéseknek. Miklós Pál könyvének fő érdeme éppen az, hogy a társadalmi determinánsok oldaláról interpretálja őket.