Az egyetlen fogalmat körbejáró Melankólia című kötetét követően Földényi három esszégyűjteményt is megjelentetett, melyek a gyűjteményes jelleg ellenére mégis mintha ugyanazt a témát közelítenék meg. Földényi a kultúra termékeiben és jelenségeiben egyazon szellemtörténeti állókép panorámáját fedezi fel, mely állókép a szerző saját idejéből kibontatkoztatható válságot igyekszik rögzíteni. Érdeklődése, mely gyakrabban fordul a non-verbális művészetek, semmint az irodalom felé, határozott filozófiai, művészettörténeti orientációja mellett is monomániásan állítja: a műalkotás – sok minden mással ellentétben – nem elleplezi, hanem éppenhogy feltárja az említett mélyülő válsághoz való lehetséges viszonyokat. A túlsó parton című kötetet keretező esszékkel körbefogott esszéciklusok tagolják, melyekben tárgyukat a film, színház, irodalom köréből merítő írások találhatók a nyolcvanas évekből (Wagner, Annunzio, Syberberg, Fassbinder, Artaud, Hamvas Béla, a happening, az akcióművészet). A lázadás, a kockázat, a kegyetlenség, a gyönyör – az érzelmi végpont megnyilvánulásai, szélsőségek, melyeknek a műalkotásbéli megjelenésük iránt fogékony Földényi szinte elhivatott elemzője. Miközben értelmezi a kissé viszolyogtató, netán félelmet keltő érzelmi végpontokat, a lélek mélységeit, közelebb is hozza őket, egy pozitív erőt láttatva bennük. „Az elutasítás szellemében élve az ember nyíltan beépíti magába a kudarc lehetőségét; őszintébb és illúziótlanabb...” – írja a szerző egyik bevezető esszéjében.