"Ne féljünk a halk mondatoktól, a tehetség ordít" - írja 1911-ben Kosztolányi Dezső az Anatol budapesti bemutatója után Arthur Schnitzlerről (1862-1931). Bécs emblematikus szerzője orvosként, gége- majd idegspecialistaként kezdte pályáját, ám az irodalom igen hamar felülkerekedett az orvostudományon, s többek közt Hugo von Hofmannsthal ösztönzésére Schnitzler alig harmincévesen végérvényesen írásra adta fejét. A Monarchia ellentmondásokkal teli világának szerelmese, az osztrák főváros élethabzsoló és depresszív melankóliára hajlamos művésze ízig-vérig bécsi lévén elsősorban imádott városa alakjait örökítette meg: Bécs titokzatos asszonyai és az értük hiába küzdő férfiak lettek művei főhősei, Hermann Broch kifejezésével élve amolyan "vidám apokalipszist" teremtve. Schnitzler prózájában három középponti kérdés rajzolódik ki: a látszat és valóság problematikája, avagy az önáltatás és az önmagunkkal való szembenézés kérdésköre, a férfi-nő kapcsolat - valamint az attól Schnitzler szerint elidegeníthetetlen féltékenység és a megalázó játszmák -, s végül a kapcsolatok aszimmetriája, az ön-alárendelés, az áldozathozatal kérdése. E három problémakör igen gyakran kombinálódva, összefonódva jelenik meg a Schnitzler-novellákban.