Kevés életmű volt nagyobb hatással a XX. század francia irodalmára - és ezen keresztül az európai közgondolkodásra -, mint az, amelyet rövid élete során Albert Camus (1913-1960) alkotott meg. Camus-nek nem kellenek "trükkök", külsőségek: szembeszökően szerves és természetes minden eleme, nyelvi dísze a dísztelenség, a belső súly adta erő; torkot szorongatóan sűrű atmoszféráit a végső egyszerűségig tisztult szenvedély teremti, azok az erős kötelékek, amelyek az embert tájhoz és emberhez köthetik: a hazaszeretet furcsa, megindítóan letisztult, magasrendű képletei, bizonyságául annak, hogy a haza a születés és a gyerekkor színhelye. Mert Camus az afrikaiak nagy írója: belőle a modern ember életérzése, a kor, a belső magány, számkivetettség és a boldog Ország utáni vágy franciául is, magyarul is "afrikai nyelven" szól. Hat novella van ebben a kötetben: változatos módon, de valamennyi az emberi magány termékeny feloldásáért való szüntelen küzdelmet ábrázolja, az Ország keresését, ahol a magány úgy oldódik fel, hogy összeolvad a többi magánnyal.