Laclau, Ernesto: A populista ész

Ford. Csordás Gábor.

Ernesto Laclau argentin politikafilozófus könyve a populizmus dialektikájáról talán aktuálisabb, mint 2002-es első megjelenése óta bármikor. A szerző rengeteg történeti példával illusztrálva annak bizonyítására tesz kísérletet, hogy a társadalmat establishmentre és mindenki másra bontó populista logika voltaképpen minden politikai működés szükségszerű jellemzője.

Miután elhatárolódott a populizmus szakirodalmának nagy részétől és rögzítette elméletének sarokpontjait, Laclau belevág azon meglepő tételének bizonyításába, hogy végső soron minden politikai tevékenység populizmus, és „a populizmus elutasítása […] egyáltalán a politika elvetését jelenti. […] A populizmus egész egyszerűen a politikai konstruálásának egyik módja.”
A bonyodalom ott kezdődik a történetben, hogy a hatalom javarészt képtelen az individuális igények azonnali kielégítésére, így a fragmentálódó követelések mintegy kumulatív felhalmozódásba kezdenek, az egyes csoportok igényeit más csoportok is átveszik. A kormányzat és a fennálló intézményrendszer egyre kevésbé lesz képes kielégíteni ezeket az igényeket, így egyenértékűségi viszony jön létre köztük. Ez az egyenértékűségi láncolat azt jelenti, hogy a társadalom egyébként heterogén érdekekkel és preferenciákkal bíró csoportjait egyesíti az igények adott kategóriája, és elkezd ellenérzés kialakulni azokkal szemben, akiknek a feladata lenne a követelések kielégítése, de valamilyen okból képtelenek erre. Ez a dialektika rövid úton elvezet egy „antagonisztikus megosztottsághoz” azok között, akik a követeléseket megfogalmazzák, illetve akiknek a status quo alapján az igények orvoslásával kellene foglalatoskodniuk. Ez a szembenállás a populizmus dialektikájának lényegi eleme: az igényeket megfogalmazók előbb-utóbb igényt tartanak a „nép” elnevezésre, míg a fennálló intézményrendszer árulóvá, nem a „nép” érdekeit képviselővé, és éppen ezért eltörlendő entitássá válik.