Jókai Mór: A Kráó

„Rút leányok? Hát vannak a világon rút leányok? Vagy élesítsük meg a kérdést: van a világon egyáltalán valami rút, a mit a természet alkotott? Az idomtalan víziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbúvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép. Azok a világ végén lakó népek, meg a kik az ismeretlen világrészek közepén tenyésznek, koromfekete, mahagoni-barna, pergamensárga, olajfakó, rézvörös szinüek, bizonyosan a maguk arczszínét tartják a legtökéletesebbnek, s a kik a leányaiknak az orrát felhsítják, az ajkát csigahéjra feszítik, hogy szélesen kiforduljon, az arczukat piros és kék sávokkal hosszában befestik, tűhegygyel telerajzolják: bizonyosan abban a meggyőződésben élnek, hogy ők most azokat megszebbítették. S a Nyanza-parti szerecsen kétségtelenül büszke arra a két hegyes szarvára, melyet a felesége sodort össze a homlokán a hajából, mézgával és viaszszal kikeményítve. Nekünk az rémület volna: azoknak dicsekedés. Nincsenek rút állatok a világon. Rút emberek pedig nem lehetnek. Az emberek az arczvonásokon, az idomokon kívül még van valami adva, a mit a belső arcznak lehet nevezni. Mikor egy olyan rútnak született arczot megvilágít a szívből derengő fény, az idomtalan arczon átsugárzik az érzés: egy könycsepp ragyogása a szemekben egyszerre hogy megváltoztatja az egész kifejezést.”

Kiadói, aranyozott, rajzos, egészvászon kötésben.

Intakt példány.