Az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársaként 1964-ben kezdtem beszédre oktatni a Magyar Rádió bemondóit. 1966 óta vagyok bíráló bizottsági tagja a Péchy Blanka alapítványa értelmében minden évben megrendezett Kazinczy-versenynek, melyeken kiváló írók műveinek részletei hangzottak el, de hosszú időn át itt is csak a szöveg szólalt meg, s nem a gondolat. Szomorúbb volt a kép a 70-es évek közepétől rendszeressé váló retorikai tanfolyamokon. A kisközélet szónokainak beszédeit, szereplését elemezve rájöttünk, hogy frázisosságuk, semmitmondásuk oka a retorikai és a kommunikációs alapismereteknek szinte teljes hiánya, egyfajta gondolattalanság és a gondolkodásmód hibái. Kollégáimmal több könyvvel próbáltunk segítséget nyújtani a hiányok megszüntetésére. Most közreadott munkámban 30 éves beszéd- és retorikaoktatói tapasztalataimat próbálom összefoglalni: az alapfeltételeit és alapkövetelményeit annak, hogy bátran léphessünk a közélet nyilvánossága elé: jól készüljünk fel a szerepre, és gondolataink sorát annak a megnyilatkozási műfajnak, alkalomnak és beszédhelyzetnek megfelelően szerkesszük meg, rendezzük el, amelyben hallgatóink elé akarjuk tárni őket.