A magyarországi antiszemitizmus radikalizálódásának és transzformálódásának elemzése kényes kérdéseket érint, s nem véletlen, hogy a magyar történetírás, még a rendszerváltás után is, elkerülte e témát. Az 1938 és 1944 közötti közvélemény alakulásának vizsgálata ugyanis felveti a holocaustért viselt felelősség problémáját. A gyűlölet vetése nemcsak nagy tömegű új forrást tár fel a korabeli sajtóból és főként a vidéki levéltárak szűk körben publikált vagy publikálatlan anyagaiból, de felteszi a kérdést: a szélsőséges hangnemű, gyakran rosszindulattal és gyűlölettel átitatott közlemények miként hatottak a kortársakra? Miért nem volt képes felismerni a magyar társadalom a zsidókat az egész megszállt Európában és Magyarországon is fenyegető halálos veszélyt, mi volt a magyarázata annak a sajátos, "átpolitizált" vakságnak, melytől a legálisan, de szigorú korlátok között működő baloldali és liberális pártok és társadalmi szervezeteik, illetve a lapjaik sem tudtak megszabadulni? A szerző a korabeli és a mai pszichológiai irodalom alapján keresi a választ a ma is izzóan aktuális problémákra, és a konkrét forrásokkal szembesíti a tragikus eseményekkel egyidejűleg, illetve az azóta született teóriákat.