A háború éveiben írja meg Thomas Mann a Faustus-legenda modern változatát, s miközben a démonival való szörnyű viaskodásról ír, meg-megreszket keze, akárcsak regénye egyik hőséé, egyszerre alakjainak szörnyű végzetétől s a háború borzalmas dübörgésétől. - Mint minden regényében, a Faustusban is önmagáról ír Thomas Mann. Minden művében a magát elemző művész hangját halljuk, de a Faustusban ez a hang sokkal erősebben és fájdalmasabban veti fel a művészélet értelmének kérdését, mint előző műveiben. Megírása életének arra a korszakára esik, amelyben az egész emberiség s a német népnek a sorsa dől el - így hiszi ő maga - a véres küzdelemben. Erről a korszakáról számol be - s nemcsak, amint azt a cím olvastán hihetnők, a Faustus keletkezéséről - ez a könyv, a magát Goethe módjára folyton elemző, egész életében nagy példaképéhez hasonlóan egyetlen, hatalmas, megszakíthatatlan önvallomást író-művész műve. Az író naplójegyzeteinek életéről, művéről, világról és politikáról szóló nyilatkozatainak foglalata ez a könyv. Nem akar titkokat megfejteni, de mégis váratlan bepillantást enged írójának legbensőbb titkaiba, s érthetőbbé, megközelíthetőbbé teszi az olvasó számára a polgári művészet e nagy képviselőjének alakját.