Amikor ​​Brecht drámájának, A szecsuáni jóléleknek utolsó jelenetében az istenek mindent megoldatlanul hagyva visszatérnek az égbe, egy színész hozzánk fordul: ˝Tisztelt közönség, kulcsot Te találj, / Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj.˝ A mű ismeretlen kulcsának a közönség, a befogadó, a megértő kezére bízása tulajdonképpen minden művészetfilozófiát jellemez. […]
Ez a könyv a modern művészetfelfogás, az önállósult etika néhány nagy kérdését – hol problémáját, hol pedig nyitott kérdését – próbálja meg tisztázni. Lehet-e autonóm a művészet, milyen következményekkel jár az eredetileg különnemű művészetfogalmak egyestése, mi az, hogy stílus, mi a viszonya a tömegkultúrának a művészethez, mennyiben föltétele a tudás a művek élvezésének, mi a régi és az új művészet viszonya, egyesíthető-e a vallástörténet és a művészetelmélet? E kérdésekre legtöbbször egy-egy művészetelméleti paradigma elemzésével keresem a választ, méghozzá néhány jelentős filozófus (Benjamin, Gadamer, Heidegger, Lukács) teljesítményének méltatása és bírálata mellett elsősorban a képzőművészet nagy történészeinek és elméletíróinak munkásságáról értekezve. Ilyenformán írásom szeretne hozzájárulás lenni a művészettörténet historiográfiájához is.